Az augusztusban lezajlott pekingi olimpián szembeötlő módon mutatkozott meg, hogy bizonyos nemzetek egy-két sportágban nyújtanak kiemelkedő teljesítményt. Vajon csak sportszakmai magyarázata van ennek, vagy közrejátszik benne a genetika is? Ezért kérdeztük Czeizel Endre genetikustól:
- Átörökíthető DNS-sel a különleges sportteljesítményre való adottság?
- Az élővilágban a tulajdonságainkat testire és szellemire különítjük el. Minél ősibb egy tulajdonság – s ilyen a fizikai teljesítmény is –, annál jelentősebb a genetikai meghatározottsága. A sportteljesítményt befolyásolja, hogy valaki nőnek vagy férfinak született, magas-e vagy alacsony, testes-e vagy vékony dongájú. A testi adottságok eleve eldöntik, hogy valaki milyen sportra alkalmas. Nehéz elképzelni, hogy a kosárlabdában egy 150 centiméteres játékos sikeres legyen a kétméteresek között. A tornában azonban minél kisebb valaki, annál jobbak az esélyei. Ezért tiltották meg ebben a sportágban a nagyon fiatalok részvételét, mert ma már biztosan tudjuk, hogy a tehetséges tornászlányoknak növekedésgátló készítményt adtak – állítja Czeizel Endre.
-Magyarázható-e a genetikával, hogy például a hárommilliós Jamaica futói Pekingben hat aranyérmet szereztek?
- Szerintem háromszintű történelmi kiválogatódásnak köszönhető, hogy a százméteres síkfutás döntőjében az afroamerikaiak erőtől duzzadó, robbanékony sportolói alkotják az élmezőnyt. Őseik Afrikából kerültek mai hazájukba. A hajóút volt számukra az első próbatétel. Sokukat embertelen körülmények között szállították Amerikába, és közülük minden harmadik meghalt az utazás közben, tehát a gyengék már akkor kiválogatódtak. Az életben maradottakat rabszolgaként dolgoztatták, amelyben a fizikai erőnek megint meghatározó jelentősége volt. A harmadik ok kulturális jellegű: míg Európában inkább a szellemi produktumot értékelik, náluk a testi teljesítménynek van nagyobb becsülete. A hosszútávfutásban az afrikaiak jeleskednek, az etiópok, a kenyaiak és társaik, akik évezredek óta kietlen és oxigénben szegényebb környezetben élnek, ráadásul a közlekedési eszközök hiánya miatt mindig is rá voltak kényszerítve arra, hogy a futásban, gyaloglásban kiválogatódjanak. A külső hatások nem változtatják meg a géneket, de akiknek az adott földrajzi, történelmi viszonyok megkövetelte készségük jobbnak bizonyult, azoknak nagyobbak esélyeik voltak a túlélésre, így a gyereknemzésre, adottságaik továbbörökítésére.
- Netán azt is lehet tudni, hogy mely gének felelősek bizonyos sportteljesítményekért?
- A kutatók DNS-analízist végeztek a 100 méteres síkfutás olimpiai bajnokainál és maratoni világrekordereknél, s meg is találták az e teljesítményért felelős gént. Ma már majdnem a születés pillanatában meg lehetne mondani DNS-vizsgálat alapján, hogy potenciálisan melyik csecsemő esélyes arra, hogy felnövekedvén ezekben az olimpiai számokban kiugróan sikeres legyen.
- Ez döbbenetes előny a tehetségkutatásra áldozni tudó nemzetek számára.
- Azok a sportnemzetek, amelyek sokra vitték, mindig is odafigyeltek a versenyzők kiválogatásra. A szerbek, akik nincsenek túl sokan, korábban kosárlabda világbajnokok lettek. Amikor Belgrádban jártam, azt láttam, hogy az általános iskolában felmérik, kinek van jó labdaérzéke, s megnézik, magas növésűek-e a szülők, s kosárlabda-iskolába küldték az így kiválasztottakat. A hajdani NDK-ban pedig – igazi kommunista céltudatossággal – antropológiai tesztet készítettek az öt-hétévesekről, s minden gyereknek megmondták, mit kell sportolnia. Az edzőtáborokban kiválogatták azokat, akik genetikai adottságaikat fegyelmezetten, tökélyre vitt edzéssel kiaknázva biztosíthatták a sikert. S megtörtént, hogy a tizenhatmilliós NDK túlszárnyalta az olimpián az Egyesült Államokat vagy a Szovjetuniót. Csak aztán sajnos belépett a sport világába a dopping, amelyet az NDK-sok erőteljesen alkalmaztak – emlékeztetett a genetikus.
- Hovatovább felvetődik a kérdés: a kutatók, a vegyészek vagy a sportolók versengenek-e az olimpiákon?
- A mai sport – véleményem szerint – már gladiátorság, hiszen a versenyzők az életüket és az egészségüket áldozzák föl kivételes tehetségük kibontakoztatása érdekében. A következő olimpián már génteszt is lesz. Mivel már tudják, hogy a rövidtávfutás világrekordereinek milyen génje van, s milyen a maratoni futónak, ezt egy vírusba oltva génterápiaként be lehet vinni a szervezetbe, amivel a sportoló teljesítménye valószínűleg hihetetlen mértékben fokozható. Ez egyrészt borzasztóan sportszerűtlen, mint általában a dopping, másrészt féltem azoknak a versenyzőknek az egészségét, akiket netán ilyesminek vetnek majd alá. A génterápiának az volt eddig a legfontosabb tanulsága, hogy ha megbontjuk a genetikai egyensúlyt, megbolondulnak a gének, elindulnak valami nagyon rossz irányba.
- Hogy lehetne elérni, hogy a gladiátorsággá vált sportban legalább a doppingellenőrzésnek legyen kellő elriasztó hatása?
- Nagy gond, hogy a szereket előállító tudomány mindig három-négy évvel előtte jár a doppingellenőrzésnek. Mindig ki tudnak találni olyasmit, ami még nem kimutatható. Ilyen volt az EPO, amivel az amerikai gyorsfutónő, Marion Jones bukott le, évekkel az után, hogy Sidney-ben öt érmet zsebelt be. A doppingellenőrzésre átadott mintákat ma már évekig megőrzik, s ha később új anyagok jelenlétére is rá tudnak jönni, utólag is visszavonhatják az érmet. Magam még mindig reménykedem, hogy Cseh Laci háromszoros olimpiai bajnok lesz...
- A magyarokat predesztinálják-e a génjeik valamilyen sportsikerre?
- Annak nincs genetika háttere, hogy Magyarország vízilabdában még ma is, vívásban meg sok évtizeden keresztül a világ vezető nemzetének bizonyult. Egy Komjáthy Béla és egy Santelli Italo nevű edző kreativitásán múlott a dolog. Az egyik azt találta ki, hogy nem szabad leejteni a vízre a labdát, a másik azt, hogy a felkar helyett kardozáskor a csuklót kell mozgatni. A beszélgetésünk elején említett környezeti alkalmazkodást leszámítva potenciálisan minden népnek azonosak a genetikai adottságai. Tudjuk, hogy a 10 vagy 100 milliós népben körülbelül egymillió emberre jut egy potenciális géniusz. Csak azon múlik, hogy megtalálják-e, hagyják-e, fejlesztik-e, vagy nem veszik észre, avagy éppen eltiporják.
Mátraházi Zsuzsa