"Ebben a tökéletes magányban senki sem várhatott a szomszédjától segítséget. Magára maradt mindenki az aggodalmával. Tudták jól, hogy senki sem bízhat a szomszédjában, mert észre sem veszed és máris elkaptad tőle a pestist." /A. Camus - A pestis/

Boccacciótól Camus-ig számtalan művészt megihletett az Európát több alkalommal megtizedelő rettegett betegség, a pestis. A XIV. századi Európán végigsöprő nagy pestisjárványok eredete (feltehetően) Mongóliában keresendő, egy az 1320-as években a Góbi sivatagban kitört járvány mely ott a lakosság kétharmadának pusztulását hozta jutott el a korabeli kereskedő útvonalakon keresztül a virágzó itáliai kalmárvárosokba.

A mongol hullaeső

Európa először 1347 októberében nézett szembe a pestissel. Messinába, a szicíliai kikötővárosba a Krím félszigeten fekvő Kaffa (ma Feodoszija) ostromából menekülő tizenkét genovai bárka hozta a kórt. A várost ostromló tatár kán, miután harcosai között pestis tört ki, a biológiai hadviselés egy roppant eredeti módszerét választotta a várost védők ellenállásának megtörésére.

A még egészséges harcosainak megparancsolta, hogy társaik hulláit ne eltemessék vagy elégessék, hanem katapultjaik segítségével hajítsák át a város falain. A vérfagyasztó hullaeső és nyomában a városban is kitörő pestis meghozta a hadisikert a tatároknak. A védők közöttük szép számmal genovaiak fejvesztve menekültek vissza Európába, hajóikon fertőzött patkányokkal és emberekkel.

Arat a halál

Az elkövetkező hónapokban, években a tengeri és szárazföldi kereskedelmi útvonalak mentén szinte valamennyi európai, észak-afrikai és keleti városba eljutott a "fekete halál". 1347-ben Konstantinápolyban naponta ezrek pusztultak el, majd sorra következtek a zsúfolt nagyvárosok: Asszuán, Antiochia, Damaszkusz, Jeruzsálem, Tunisz. Két év alatt az iszlám világ egyharmada esett áldozatul a kórnak.

Hasonlóak voltak a halálozási adatok Európában is. Marseille-ben a lakosság 50-60%-ával végzett a "nagy halál", az angoloknak is közel fele odaveszett. Még a koronás fők között is voltak érintettek, kasztíliai Alfonz Gibraltár ostrománál halt meg, VI. Kelemen pápa pedig bár csodával határos módon túlélte a betegséget Avignonban lett pestises. A pestis utolsó európai állomása Oroszország volt 1350-ben, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen véget is ért a "nagy kaszálás".

Tehetetlenek az orvosok

A korabeli orvostársadalom mély megdöbbenéssel és teljes tehetetlenséggel fogadta a hírt, Montpellier-ben szinte valamennyi orvos maga is a járvány áldozatává vált. Ahogy a pápa orvosa Guy de Chauliac jellemezte őket: a "betegség által mélységesen megalázott" orvosok szinte minden eszközt kipróbáltak, hogy elejét vegyék vagy gyógyítsák a halálos kórt.

Javasoltak diétát, érvágást, égetést. Illatos fákból raktak tüzeket, hogy a levegőben felgyülemlett káros anyagok ellen védekezzenek, voltak akik a levegő megmerevedésével magyarázták a pestis terjedését, mely állapotot hangoskodással, harangozással, lövöldözéssel, madarak lakásban történő reptetésével kívántak megszüntetni. Mások a csillagok különös együttállásának, szeizmikus jelenségeknek tulajdonították a történteket.

Egyedül a különböző egészségügyi rendészeti módszerek jártak valamelyest sikerrel; Milánóban bedeszkáztak minden olyan házat függetlenül attól, hogy voltak-e bent egészséges hozzátartozók is , ahol pestises beteget találtak. A kegyetlennek tűnő eljárás azonban meghozta a várt eredményt: e helyt a városlakók csupán 15%-a pusztult el a járványban. A túlélésre a legtöbb esélyük azoknak volt, akik még idejében elmenekültek és a járvány elvonulásáig teljes elszigeteltségben éltek. Voltak akik az életmódjuk megváltoztatásától várták a reményt, Boccaccio Dekameronjában egy ilyen, a világtól elvonult társaság múlatja az idejét pikáns történetek mesélésével.

Isten büntetése?

A korabeli egyház álláspontja szerint a pestis nem volt más, mint Isten büntetése az emberi nem vétkeiért. A rendkívüli helyzet kedvezett a különböző vallási fanatizmusok terjedésének is. A Flagellánsok testvériségének tagjai, hogy Istent kiengeszteljék, derékig levetkőzve járták az utakat, miközben fémvégű korbácsokkal ostorozták magukat. A városról városra járó szekta a folytonos bolyongással maga is hozzájárult a járvány terjedéséhez. Igen gyakori volt még az a nézet is, hogy a járványért a zsidók tehetők felelőssé. Az inkvizíció által kikényszerített vallomások a kutak mérgezéséről több tízezer zsidó életébe került szerte Európában.

A valódi okokat csupán 1894-ben sikerült megtalálni. Egy Hongkongban lezajlott pestis során egy svájci bakteriológus elhullott patkányokból azonosította a bacilust. Ekkor derült fény a patkányok szerepére is; a pestis ugyanis különböző rágcsálók betegsége. Az emberre a patkányokon élősködő bolhák közvetítésével jut el, amelyek a állat pusztulásával új gazda után néznek. Egy-egy ilyen bolhacsípés alkalmával közel 25 ezer bacilus is bekerülhet az ember szervezetébe, ami sokszorosa a megbetegedéshez elegendő kórokozók számának. A pestis ellenszerét 1932-ben fedezték fel, ezek voltak a szulfonamidok, melyeket később az antibiotikumok váltottak fel.

A betegség formái

A betegség egyik formája a bubópestis. Nevét a tüneteiről, a hónaljban és az ágyékhajlatokban megjelenő nagy és fájdalmas duzzanatokról kapta. A második forma a szeptikus, melynek során a kórokozók a véráramba kerülnek és különböző vérzéseket okoznak. A vérömlenyek a bőr és a nyálkahártyák alatt sötét színűek, innen a név: Fekete Halál. Bolhacsípés mindkét esetben lehet a fertőzés forrása. A tüdőpestis ezeknél sokkal fertőzőbb (a levegőbe került kórokozók útján, cseppfertőzéssel is terjed) és sokkal veszélyesebb is; a betegség ezen formája néhány napon belül halálhoz vezet.

Bármikor jöhet?

A nagy középkori pestisjárványon kívül sok más esetben is nagy számban szedte áldozatait a fekete halál. A legismertebbek az i.e. VI. századi athéni pestis, a XIV. európai "nagy halál" és a XIX. században a Kínára, Indiára és Délkelet-Ázsiára kiterjedő járványok. A XX. században már csak elszórtan jelentkezett a betegség; az USA-ban, Dél-Ázsiában és Közép-Afrikában, de nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy feltűnjön egy új, az eddig megismert kórokozóknál ellenállóbb bacilustörzs és újra nagy pestisjárványok törjenek ki.

"Mert ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a liliomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti a patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat." (A. Camus)