A kórképet 1838-ban azonosító Jacob von Heine még nem tudta, hogy a kór miképp terjed, fertőző jellegét jó fél évtizeddel később a svéd Oscar Medin állapította meg. A gyermekbénulást e két orvos után nevezik Heine–Medin kórnak.

Gyermektragédiák

A gyermekbénulás rendkívül erősen fertőző vírusos megbetegedés, melynek kórokozója (poliovírus) a szájon át kerül be a szervezetbe, és a széklettel vagy cseppfertőzéssel terjed. A betegség mindenekelőtt kisebb és iskolás korú gyermekeket támad meg, de megkaphatják felnőttek is. A vírussal fertőzöttek mintegy 10%ában alakul ki a betegség, melynek lappangási ideje néhány naptól három hétig terjedhet.

Tünetei – a láz, a végtagfájdalmak, hurut – kezdetben az influenza tüneteihez hasonlítanak, melyeket átmeneti javulás követ. Ezután ismét megemelkedik a beteg láza, amit izomgyengeség, hidegrázás és az agyhártyagyulladásra jellemző tünetek kísérnek. Alkalmanként reggeli átmeneti bénultság is jelentkezhet, ami főként az alsó végtagokat érinti, de a kór megtámadhatja a rekeszizmokat, a bordák közötti izmokat, a légzőközpontot a nyúltvelőben, vagy az agyi idegeket.

A lélegzéssel kapcsolatos területek bénultsága különösen veszélyes, mert a beteg lélegeztetőgép híján könnyen megfulladhat. A betegség ma már csak ritkán végzetes, többnyire fél-egy év alatt gyógyítható, ám olykor izomsorvadás és elégtelen csontnövekedés maradhat vissza a kór távoztával. Ez utóbbi következmények kezelésére elektro- és hidroterápiát, speciális tornát alkalmaznak a szakemberek.

Az első győzelmektől a sikerig

A gyermekbénulás fölött aratott első győzelmek Jonas E. Salk pittsburghi professzor nevéhez fűződnek. Az általa kifejlesztett oltóanyag tesztjeire 1954-ben került sor az Egyesült Államokban. A kísérletben több mint félmillió gyermek vett részt, és átütő eredményt hozott. A beoltott gyermekek körében a gyermekbénulás negyedére esett vissza a nem beoltottakhoz viszonyítva. Kutatásainak korában lelkes támogatója volt az USA egyik legnépszerűbb elnöke, Franklin Delano Roosevelt is, aki felnőttkorában maga is a betegség áldozata lett, és tolószékbe kényszerült.

A vírust 1949-ben Thomas H. Weller, Frederick Robbins és John F. Enders amerikai kutatóknak sikerül kitenyészteniük, amiért 1954-ben megkapták a Nobel-díjat. Salk ezeket a vírusokat formalinnal elölve állította elő az oltóanyagot, vagyis a nem élő vakcinát. Az oltóanyag a vírusok 1–3. típusa ellen bizonyult hatékonynak. Alig három év alatt a 40 évnél fiatalabb amerikaiak felét oltatták be, aminek következtében a betegség előfordulása 86%kal csökkent.

A Sabin-csepp

A betegséget végérvényesen az Albert B. Sabin által kifejlesztett, élő kórokozót tartalmazó oltóanyag győzte le. A mindhárom vírustörzs ellen hatékony védőanyag 1962-től egyre nagyobb teret hódított el a Salk-féle vakcinától. A kezdetben injekcióban beadott vakcinákat fokozatosan a cseppekben adagolt forma váltotta fel a legtöbb országban. Az egyszerű adagolás mellett az új szer nagy előnye, hogy meglehetősen ritkák a vakcinációval kapcsolatos szövődmények. Ellenjavallatai a következők lehetnek: az immunrendszer zavarai, központi idegrendszeri bántalmak, lázas és hasmenéses megbetegedések.

A Sabin-cseppek bevezetése után a megbetegedések száma drasztikusan visszaesett. Magyarországon a cseppek alkalmazását 1960-ban vezették be: három- és hatéves kor között adják, összesen mintegy hat alkalommal. Mára a betegséget a Sabin-cseppnek és az erőteljes egészségügyi kampányoknak köszönhetően sikerült szinte teljesen visszaszorítani, megfelelő oltás esetén a megbetegedések száma mindössze egy a millióból: Magyarországon 1990-ben három, azóta egyetlen esetet sem regisztráltak.