A test-én kialakulása

Az ember a testét saját magához tartozó, összefüggő egésznek éli meg. Ez mélyen belénk gyökerezett érzés, az ún. testséma, ami a gyermekekben a harmadik év körül több lépcsőn keresztül alakul ki.

a) A 3-6 hónapos korig terjedő időben a csecsemő a látóterébe került testrészeit figyelemmel, érdeklődéssel nézi, játszik velük ugyanúgy, mint a külvilág egyéb tárgyaival. A látás és mozgás érzékelésének egyidejűsége lassanként hozzásegíti, hogy testrészeit a külső tárgyaktól megkülönböztesse. Érzékeli a mozgást, és látja, hogy keze-lába elmozdul.

b) Miután a gyermek az egyes testrészeket már felismeri és tudja, hogy azok az övéi, ezek még nem állnak össze testi énjének egészévé.

c) Sok játék és játék során szerzett tapasztalat, esetleg tükör előtti mozgás következtében alakul ki az egységes testén tudat.

Különálló létének tudata

Mint ahogy a testét kezdetben nem tudja elkülöníteni a környező világtól, belső énjének, különálló létének tudata is csak lassú fejlődés eredménye. Ennek az egybefolyásnak reális alapja, hogy a csecsemő megszületése után is teljes életközösségben van anyjával. Valamennyi szükségletének kielégítése: táplálkozás, testhelyzet-változtatás stb. teljesen az anyjától függ. Ezzel párhuzamosan szoros érzelmi kapcsolat is kialakul.

Lassan egyre több emberrel kerül kapcsolatba, egyre több embert ismer meg. A környezet egyes személyei elkülönülnek, de a saját személy és a „másik” még nem válik el élesen.

Az elkülönülés kialakulásában fontos szerepe van a gyerek nevének, megszólításának, családban betöltött helyének, szerepének, amit gyakran hall a családtagoktól: ő a legnagyobb vagy legkisebb gyerek; a "jó gyerek", a "jókedvű gyerek", a "betyár".

Fontos tényező az éntudat kialakulásában a gyereknek a múltjával való kapcsolata, az én folyamatossága. "Én vagyok" mindaz, amit magam éltem át, akivel ezek és ezek a dolgok történtek, aki körül ezek és ezek a személyek élnek, akinek a kiskorától ezt és ezt mesélik. Ezért jó, ha a gyerekkel időnként régebbi fényképeit nézegetjük, életük korábbi eseményeiről mesélünk.

Az énkép kialakulásában döntőek a környezetből kapott visszajelzések, illetve az, hogy milyen elvárások vannak a gyerekkel szemben. Ha egy gyerek mindig akkor kap visszajelzést, amikor valamit jól csinál, ha gyakran hallja, hogy ő ügyes, akkor az a tudása alakul ki önmagáról, arról, hogy bízhat magában, belevághat a dolgokba, mert ő ügyes.

Általában valóban meg is oldja a feladatot. Ha ugyanennek a gyermeknek mindig azt jelzik vissza, hogy valamit rosszul csinál, akkor az a tudása alakul ki magáról, hogy ő ügyetlen, s valóban nem fognak sikerülni a dolgai. szoktatás következtében.

Az éntudat megnyilvánulása

A saját tulajdon kiemelése: 2-3 éves gyerekeknél állandó konfliktusok forrása a tulajdonért való harc. Nem egyszerű birtoklási vágyról van szó, hiszen az adott tárgynak ugyanolyannal való helyettesítése sokszor nem megoldás, mivel a gyermek az övéhez ragaszkodik. Jó éntudat és beszédfejlődés esetén ennek hangot is ad: "Ez az enyém".

Az éntudat fejlettségének könnyen észrevehető megnyilvánulása az a mód, ahogy a gyermek önállóságát élvezi és követeli: "én is tudom", "egyedül akarom". A kialakuló éntudat "legforradalmibb", a felnőttet a legtöbb probléma elé állító megnyilatkozása a gyermek dacossága, a saját akaratának érvényesítésére való törekvés.

Előfordul, hogy csak énereje mérésének céljából szegül szembe, esetleg teljesen értelmetlenül. A már kialakult dacreakciók megoldásánál nehéz helyzetben vannak a szülők: nem helyes és általában nem is célravezető, ha a szülők tekintélyük érvényesítésével próbálják megoldani a problémát, de azt is nehéz elfogadni, hogy ne avatkozzanak be.

Biztosítanunk kell a gyermeket, hogy megértjük érzéseit, és egyúttal közölni, hogy viselkedését ennek ellenére sem fogadjuk el. A legjobban bevált módszer, ha ilyenkor "magára hagyjuk a gyereket", kivárjuk, míg megnyugszik. Ha ezt következetesen tudjuk csinálni, a gyerek hamar megtanulja, hogy így semmit sem érhet el, és megszűnnek az ilyen típusú reakciók. Ha a dacreakciónak egyszer-egyszer engedünk, azaz megtesszük, amit a gyerek így követel, megerősítjük a dacoló viselkedést.

Ha a kisgyermek sorozatosan magáért az ellenszegülésért nem teszi azt, amit kérünk, el kell gondolkodni, hogy mi lehet ennek az oka. Pl. nyugtalan valamiért (most került óvodába, testvére született, stb.); túl magas követelményeket támasztanak; többnyire szidják, nem veszik észre igyekezetét. Ha a gyermeknek kicsi kora óta az a tapasztalata, hogy joga van dönteni, választani az őt érintő kérdések egy részében, akkor akarata még az önállóság és énfejlődés kritikusabb, nehezebb szakaszában sem válik dacossá. Fontos, hogy érezze, tudja, hogy mi az, ami az ő akaratán múlik.