Ehhez természetesen több külső és belső feltételnek kell eleget tenni:
A gyerek fekhelye csendes, nyugodt, lehetőleg szeparált helyen legyen.
Alakítsunk ki egy alvás- és esti menetrendet, ami megkönnyíti a gyerek számára az időbeli tájékozódást; meghitté, nyugodttá teszi mindannyiunk számára az estét. Pl. megfürdetjük, megetetjük, játszunk vele egy rövid ideig, majd ágyba tesszük és mesélünk, éneklünk egy keveset – így elégedetten fog elaludni, amitől feltehetően békésebb, nyugodtabb lesz az álma.
Már egészen pici gyereknek is lehet, sőt jó, ha mesélnünk. Egészen egyszerű szavakkal amiket már napközben is használhatunk a babával való beszélgetésben – elmondjuk, aznap mi történt vele. Ezt, persze az életkornak megfelelő módosításokkal, a tényleges mese mellett nagyobb gyerekeknél is folytathatjuk. A gyerekek nagyon szeretik az éneket. Élénken figyelnek rá, általában sokkal muzikálisabbak, mint később. Ez valószínűleg azzal lehet összefüggésben, hogy maguk is szeretnek játszani a hangjukkal, és a mi éneklésünket is játéknak tekintik.Segítsünk elaludni
Segíti a baba, illetve később a kisgyermek elalvását:
• Ha lefektetés után nem azonnal megyünk ki a szobából, így a kisbaba érzi, hogy elalhat anélkül, hogy „elveszítene” bennünket.
• Ha hagyjuk, hogy kialakítson olyan szokásokat, amik megnyugtatóan hatnak rá. Pl. ragaszkodhat egy pelenkához, színes zsebkendőhöz, babához, vagy akár a saját hüvelykujjához.
• Ha azt látjuk, hogy van ilyen, biztonságot jelentő kedvenc tárgya vagy szokása, ne akarjuk leszoktatni róla. Ez az ún. átmeneti tárgy már az önállósulás jele: a kisbaba igyekszik nélkülünk is megbirkózni az élettel. Ha azonban ezt napközben is, vagy amikor mi is vele vagyunk, folyton igényli, esetleges jelzés lehet arra, hogy nem kapja meg tőlünk azt a szeretetet, babusgatást, amit igényel, és ennek pótlására használ „mesterséges nyugtatószert”.
Alvás körüli problémák: nehezen alszik el
Egész pici gyerekek, akiknél még nem igazán alakult ki a tárgyállandóság (vagyis egy adott dolgot csak addig tart létezőnek, amíg látja), félhetnek elaludni, mivel mi jelentjük számukra a szeretetet, a biztonságot, a szórakozást, és nem akarják, hogy az alvás ettől akár egy pillanatra is megfossza őket. Később, amikor az anyától való első leválási, eltávolodási kísérletek folynak (tipegő kor), ez az eltávolodás, illetve az, hogy a környezet ebben az időben kezd velük szemben követelményeket támasztani, szorongást válthat ki a gyermekekben.
Ez az ún. tárgytalan szorongás, melynek okát nem érti, de gyakran társítja más jelenségekhez, így pl. elkezd félni a sötéttől, az „éjszakai állatoktól”, vagy bármitől. Este, sötétben, az ingerszegény környezetben ezek a félelmek felerősödnek. Mivel irracionális voltuk ellenére sem oldhatók megbeszéléssel, rábeszéléssel, ilyen esetben segítséget jelenthet valamelyik szülő csendes jelenléte, vagy egy „átmeneti tárgy” (kendő, pelus, plüss állatka), esetleg egy halvány irányjelző lámpa.
Korán ébred
Próbáljuk korán úgy szoktatni a babát, hogy egyedül is el tudja foglalni magát, érezze jól magát az ágyban, ha felébred. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az ágyára és aköré függesztett képekkel, játékokkal, színes kendőkkel, odakészített könyvekkel lehetőséget teremtünk arra, hogy elfoglalja magát, másrészt azt, hogy az első neszekre nem szaladunk oda. Ezzel az időt is biztosítjuk számára, hogy feltalálja magát, azaz megtalálja az odakészített játékokat.
Ha nyűgösködni, türelmetlenkedni kezd, picit várjunk, hátha magától megnyugszik. (Ez már az önállóságra szoktatást segíti elő.) Ha továbbra is nyugtalan, menjünk oda hozzá és nyugtassuk meg. Nagyobb gyerekeknél segíthet, ha még este megbeszéljük, hogy melyik könyvet, játékot készítsük az ágya mellé.
Éjszakai felébredések
A modern élettani kutatások kimutatták, hogy az alvásnak meghatározott ciklusai vannak, a felületesebb és mélyebb alvás szakaszai szabályosan váltogatják egymást az éjszaka folyamán. A kettő közötti átmeneti szakaszban szokott a gyerekek egy részénél előfordulni, hogy felébrednek. Sok gyerekben mintha később alakulna kis az egyik szakaszból a másikba való „átalvás” képessége. Ezekben az átalvási szakaszokban egyszer-egyszer fél-egy órán keresztül is ébren vannak, és vagy vidáman beszélgetnek, halandzsáznak, majd békésen elalszanak, vagy ha egyedül érzik magukat, „nyűgösködnek, szüleiket hívják. Ezekben az esetekben ugyanaz lehet a megoldás, mint a nehezen elalvó gyerekeknél.
Gyermekkorban gyakoribb, hogy a kicsik álmukban beszélnek, többet mozognak, esetleg felkelnek, összetett feladatsorokat végeznek, majd másnap nem emlékeznek a történtekre. Ezek az idegrendszer szabályozó működésének a felnőttekétől eltérő módját jelzik, nem kórosak, felnőttkorra elmúlnak.
Együttalvás
Sok gyermeknél az a rossz szokás alakul ki, hogy éjjel átköltöznek szüleik ágyába. Ilyenkor végig kell gondolni, hogy mi zavarhatja a gyermek éjszakai nyugalmát (rossz nappali emlékek, feszültségek; beszűrődő zajok, nem megfelelő táplálkozás, induló betegség; félelem valamitől, stb.), és amennyiben találunk ilyen okot, ezt kell „orvosolni”. Ha nem találunk semmilyen kiváltó tényezőt, érdemes elgondolkodni, hogy a gyermek, vagy a mi igényünk-e ez a fokozott együttlét.
Fontos tudni, hogy a rendszeres együttalvás mindenkinek csak a felszínen jó, valójában kifejezetten káros, mivel egyrészt senki sem alszik kielégítően, s ez kihat a másnapi hangulatra, teljesítményre; másrészt nem tesz jót sem a szülők egymás közötti, sem a gyermekekkel való kapcsolatnak. Legjobb már az első alkalommal kedves határozottsággal visszavinni a gyereket a saját helyére, esetleg rövid ideig mellette maradni, s másnap megbeszélni vele, hogy nem lehet egy ágyban aludni.
Kóros felriadás (pavor nocturnus)
Váratlan, nagy szorongással kísért, heves éjszakai reakció. A gyerek igen nyugtalan, sír, kapálózik, és bár gyakran nyitva van a szeme, olyan, mintha „nem lenne ott”, nem lehet lecsillapítani. A szülők azt szokták mondani, hogy nincs magánál. Sokszor egy aktuális esemény, esetleg valamilyen átélt nagy ijedtség a panasz kiváltója.
Az újabb vizsgálatok szerint a szülők közti viták, feszültségek, eltérő nevelési stílusuk is hozzájárulhat a felriadás kialakulásához. Ennek kezelése – az esetleges kiváltó okok feltárása és átmeneti gyógyszeres segítség – mindenképpen szakember (pszichiáter, pszichológus) feladata.