A gyógyulás szempontjából sorsdöntő a lelki élet, ennek zavara gyakran együtt jár a betegséggel. Florence Nightingale, a világi ápolóképzés megalapítója „Feljegyzések az ápolásról" című művében írja: „…a betegnek magának is fájdalmas, hogy mennyire kiszorítják a lehangoló gondolatok a kellemeseket, hogy magában őrlődik, kellemetlennek tartja magát, úgy érzi minden hiába."
Nem csak a test szorul segítségre
Trauma, akut, krónikus vagy gyógyíthatatlan betegség esetén gyakran tesznek fel a páciensek lelki problémákat megfogalmazó kérdéseket. Az ápoló törekszik arra is, hogy segítséget nyújtson az élet nagy kérdéseiben, mint a rokkantság, a betegség elhúzódása vagy éppen az elmúlás, halál.
A betegek lelki vezetésére az ápolók tanulmányaik során felkészítést kapnak. Tanulnak pszichiátriát, ismereteket nyernek a testi és lelki bajok összefüggéséről, a betegség kiváltotta lelki jelenségekről, a jellegzetes magatartásformákról és a személyiség esetleges változásáról. Az emberi lélek végtelen sokszínűsége azonban nehezen tipizálható, és az ápolónak minden betegével ki kell alakítani az egyedi, csakis őrá vonatkozó, adekvát bánásmódot.
A lelki problémák sokfélesége nemcsak betegenként, hanem családonként is megjelenik. Egy-egy eseten belül, az ápolás folyamatában szinte naponta állnak az otthoni szakápolást végző ápolók olyan megválaszolandó kérdés előtt, melyhez jól képzett szakemberek közös tudása szükséges (ápolók, orvosok, szociális szakemberek). A team tagjai közül az ápolónak van a legtöbb lehetősége, hogy érzelmileg közel kerüljön a beteghez és családjához. A lelki támogatás kulcsa a nyílt, őszinte, bizalomkeltő kapcsolat kialakítása.
A segítségre szoruló ellátása, ápolása egyben a család gondozását, pszichés vezetését is magában kell hogy foglalja, hiszen a család általában többet nyújt az alapvető materiális szükségletek kielégítésénél. A lelki támogatásban, az egészségért való küzdelemben is tekintélyes részt vállalnak, vállalhatnak.
A leggyakoribb lelki problémák
Néhány otthonápolási szolgálat tapasztalata szerint a leggyakrabban előforduló, pszichés támogatást, vezetést indokoló problémák a következők:
• A hosszú kórházi ápolás következtében kialakult hospitalizáció.
• A megváltozott képességű családtagot hogyan fogadják otthonában? Miként viszonyuljanak hozzá? Megfelelően el tudják-e látni?
• A kórházból hazatérő beteg szorong attól, hogy milyen terhet ró gondozása szeretteire.
• Megrendült, elvesztett hit a gyógyulásban.
• A betegség elfogadásának nehézségei. Küzdelem a betegség ellen. A betegek nagy része közömbös vagy betegségtagadó lesz. Felesleges, veszélyes erőfeszítéseket, megterhelést vállalnak fel, nem véve tudomást állapotukról.
• Az otthoni szakápolás új szituációt teremt. A beteg otthonában fogadja majd hosszabb-rövidebb ideig ápolóját, aki kezdetben idegen. Ez a gondozottat frusztrálja, hiszen a kórházinál sokkal intimebb környezetbe, a saját családjához, otthonába kell „befogadnia" az ápolót. A befogadás, elfogadás szempontjából meghatározó az egészségügyi dolgozó személyisége. Alkalmasnak kell lennie arra, hogy adott esetben a beteg „kitárulkozzon" előtte és beengedje őt belső, „titkos" tárgyi, személyi környezetébe.
• Új helyzetet jelent a szakápoló részére is az otthoni ellátás. A kórházban más szituációban, mint „házigazda" végezte munkáját, a beteg lakásán viszont már ő a vendég. Az ápoltak többnyire élnek is azon jogukkal, hogy ők a ház „urai". Megmondják mikor, ki mehet hozzájuk, mit tehetnek vele és mit nem. A beteg embert, mint individuumot tisztelniük kell, és a személyét, egészségi állapotát érintő döntéseket vele közösen kell meghozniuk. Nem mulaszthatják el az ápolók a beteg, a család bevonását az ápolási, gondozási munkába.
• Gyakorlati problémaként vetődik fel a betegek és a családtagok közötti bizalom hiánya. Mindenki külön akarja elmondani az ápolónak érzéseit, gondjait, melyeket együtt nem tudnak megbeszélni a családtagok. Ennek pl. az az oka, hogy túlzottan védik, féltik szeretteiket, nem akarják problémáikkal terhelni őket. Máskor pedig a tartós betegség, egyéb szociális gondok miatt megromlott a kapcsolat, mindenki elfáradt. Előfordul az is, hogy egyszerűen nem találják meg azt a formát, ahogyan egymással közölhetik gondolataikat, érzéseiket, gondjaikat. Ezekben az esetekben az ápoló – amennyiben rendelkezik elég tudással és gyakorlattal – önállóan is képes kialakítani a megfelelő kommunikációt, ha ez nem sikerül, más szakember (pszichológus, pszichiáter) segítségét kéri.
• Mikor, mennyit, kivel és hogyan beszéljünk meg a ránk bízott „titkokból”? – kérdezik sokszor a kollégák. Minden ilyen szituációban szükséges felhatalmazás kérése, beleegyezés az érintettől (beteg vagy családtag). Ez az egyik legszélesebb problémakör, melyen belül etikai, jogi kérdések egyaránt felmerülnek. Ilyenek: a beteg beleegyezése a kezelésbe, vagy annak elutasítása, valamint az, hogy meddig ápolható otthon a beteg saját vagy családtagja kérésére. Ezekben az esetekben a kezelőorvost hívják segítségül, aki a beteggel, az ápolóval, a családdal közösen dönt a további teendőkről.
• Az ápolói team tagjai nem tudják azonnal, vagy rövid időn belül megbeszélni a felmerült szakmai problémákat, nehézségeket. A halasztás bizonytalanságot, frusztrációt okoz. Megoldásként a folyamatos kommunikáció lehetőségét kell biztosítani. A rendszeres konzultáció, esetmegbeszélés legalább olyan fontos, mint a jó ápolási dokumentáció készítése. Megfelelő szakértők bevonásával biztosítani kell mind a betegek, mind az ápolók lelki egészségének védelmét.
A fenti néhány, kiragadott kérdés felvetésével korántsem lehet teljes körű választ adni az otthonápolásban a pszichés vezetéssel kapcsolatos nehézségekre. A tapasztalat azt mutatja, hogy egyetlen problémát sem lehet általánosan megválaszolni. Minden eset speciális, az ápolásra szorult személyisége, betegsége, környezete (tárgyi, személyi) által meghatározott.