Az idegrendszer szöveteit alapvetően két csoportba soroljuk: perifériás idegrendszer és központi idegrendszer.
Gyógyulnak-e az idegsejtek?
Minden olyan idegsejt, amely rostjait elküldi a végtagokhoz, a bőrhöz, az érzékszervekhez az információkat, azok amelyek a külvilággal kommunikálnak, perifériásnak nevezzük. Ezek a rostok hajlamosak a regenerációra, a gyógyulásra, ha mégoly lassan is. A megfigyelések szerint a perifériás idegek a gyógyulási folyamat során egyszerűen belenőnek az őket körülvevő ideghüvelybe. A gyógyulás nagyon lassú, napi maximum 1 mm-t haladnak. Nem nehéz kiszámolni, hogy egy érzőideg, amely az ujjunk tapintásáról közvetít információt az agy felé, a sérülés helyétől függően, akár 50 napig is „néma” lehet.
Mi jellemző a központi idegrendszeri sérülésekre?
A központi idegrendszer alatt azokat az agyi és gerincvelői idegsejteket értjük, amelyek nem küldenek rostokat a periféria felé, hanem egymással alkotnak belső hálózatot. Amennyiben ezek a sejtek, akár sérülés vagy betegség miatt elvesztik kapcsolatukat a hálózat többi tagjával, sajnos nem képesek a regenerációra. Biztató kísérletek zajlanak az idegsejtek gyógyításában is őssejtek beültetésével, klónozással, és esetleges protetikával, de ezek a módszerek gyakorlati alkalmazására még legalább egy évtizedet várni kell.
A sérült sejtek, pályák miatt kiesett funkció helyreállítására más úton-módon indultak el brit kutatók. Az informatikában már bizonyították erejüket az egymástól nagy távolságra elhelyezett, egyenként gyenge teljesítményű számítógépekből szervezett hálózatok. Gondoljunk csak a SETI programra, amely során a központi számítógépeket önkéntes, egymással hálózatba kapcsolt otthoni pc-k segítik a bonyolult számításokban. Az agykutatók e modell alapján kezdték vizsgálni az idegrendszer egyenként kis teljesítményű, ámde hálózatba kapcsolt sejtjeit. Kiderült, hogy az egyes sejtek közvetlen kapcsolat nélkül is, a hálózat segítségével akár nagyon távoli sejtekkel is nagyon hatékonyan tudnak kommunikálni.
A hálózati modell a gyógyításban
A gyógyításig rögös út vezetett. Az oroszok már a spájzban vannak, mondta Sinkovits Imre, és meglátása az agykutatásban is helytálló. Szinte mindenki hallott már a „pavlovi reflexről”, a feltételes tanulási mechanizmusokról. Pavlov a század elején közölte megfigyeléseit, azaz azt, hogy a kutyákban vegetatív reflexeket lehet kiépíteni az addig spontán idegrendszeri válaszok mellett. Mindenki ismeri az érzést, hogy az étel látványa, gondolata elég ahhoz, hogy a nyáltermelés beinduljon („összefut a nyál a szájban”). Pavlov bemutatta, hogy egy teljesen közömbös inger társításával is ki lehet váltani a nyálfolyást. Ha sikerült mindenkit végleg összezavarni azzal, hogy hogy jön a nyálfolyás a bénulás gyógyításához, akkor most elvágjuk a gordiuszi csomót.
Az agy ugyanis egy rendkívül plasztikus hálózat, idegsejtek szoros szövedéke, melynek teljesítménye szinte beláthatatlan. Amennyiben a központi idegrendszer egyes elemei megsérülnek, de a hálózatban vannak még működő kapcsolatok, akkor az agy pavlovi módszerekkel megtanítható arra, hogy a korábbi (jelenleg sérülés, betegség miatt kiesett funkciójú) pályák helyett új utat keressen és találjon például a kiesett mozgások kivitelezésére.
Gyógyítás a gyakorlatban
Az elmélet már tiszta, most már csak a gyakorlati módszert kell megtalálni gondolhatnánk, és nem is tévedünk. Az agy elektromágneses hálózatában nyomon kell követni azt, hogy az egyes hálózati elemek (sejtek) mely más elemekkel vannak kapcsolatban. Az ingerület terjedésének lenyomozására a központi idegrendszert (az agyat és/vagy a gerincvelőt) nagy energiájú elektromágneses impulzussal ingerlik (rtms) és figyelik, hogy van-e bármilyen válasz a távoli, perifériás idegekben. Amennyiben van válasz (mozgás vagy érzés), akkor jön a dolog nehezebbik része, az agy megtanítása az új pályák alkalmazására.
Hogyan tanítható az agy?
A tanulás verejtékes feladat, az eredményeket soha nem adják ingyen. Nincsen ez másként ebben az esetben sem, az eredmények attól függenek, hogy mennyi időt és energiát ölnek a folyamatba.
A központi idegrendszer sérüléseinek esetén azonban a tanulási folyamatot még nehezíti egy pár dolog. Vegyük csak a mozgató rendszert, az ún. neuromuszkuláris rendszert. A mozgás folyamatában az idegek az ingereket közvetítik az izmok felé, amelyek a konkrét mozgást kivitelezik. Ingerek hiányában (sérülés, betegség) az izmok nem mozognak, kényszerpihenőre jutnak, amely következtében sorvadásnak indulnak. A hosszan tartó kényszerpihenő következtében az izmok akár teljesen leépülhetnek.
A rehabilitáció folyamata ezért nagyon lassú, mert nem elég, ha az ingerléssel megtalálják egymást a hálózat korábban egymástól elvágott tagjai, de a mozgató rendszert fel kell edzeni olyan szintre, hogy ismét működő idegrendszeri kapcsolat ingerei következtében be is tudjon indulni a mozgás az izmokban. A lesorvadt izmokat masszázzsal fel kell lazítani, és gyógytornával fel kell építeni a szükséges izomerőt a mozgáshoz.
Ha valaki végzett már rendszeres testedzést, akkor az tudja, hogy még egészséges emberekben is lassan jönnek az eredmények. Ennek fényében könnyű belátni, hogy aki mínuszról indul, annak még több türelemre van szüksége a kézzelfogható eredmények elérésére. A rehabilitáció csak akkor sikeres, ha a kezelések rendszeresek és a kezelések közötti időszakban a páciensek rengeteget gyakorolnak.
Kiknek javasolható a módszer?
A tapasztalatok alapján ez a komplex kezelési módszer sikeres lehet baleseti eredetű központi idegrendszeri sérülések (részleges és teljes bénulások) és arcidegbénulás kezelésére, valamint bizonyos idegrendszeri betegségek (sclerosis multiplex, Parkinson-kór) miatt kialakult fájdalmas izomgörcsök, merevség oldására.