Hankiss Elemér felveti a gondolatot: lehetséges, hogy a minket körülvevő világegyetem ellenséges az emberi életformával szemben, s ezért kultúránkat egy ellenséges környezetben kell fenntartanunk és ápolnunk (Hankiss, 2006). Ez messze túlmutat az emberiség és földi környezete kritikussá vált viszonyán, alapvető fontossága ellenére mégsem látszik számottevő igyekezet a gondolat mérlegelésére. Pedig egyre inkább úgy tűnik, az emberiség ebben a vonatkozásban is versenyt fut az idővel: létfontosságú, hogy a világegyetem működésének tanulmányozása és – legalább részleges – megértése segítségével reális képet kapjunk az ember által létrehozott földi létforma helyéről a nagy egészben, mielőtt esetleg visszafordíthatatlan és létformánkra végzetes folyamatokat indítunk el, amelyek idő előtti pusztulással fenyegetik kultúránkat. Ugyanis a tudomány jóvoltából tisztában lehetünk vele, hogy Naprendszerünknek – s benne a Földünknek – szabott ideje van: összeomlása, s vele a földi élet pusztulása, elvben kiszámítható.

Egy alkalommal megkérdeztem egyik zeneakadémiai osztályom hallgatóit, van-e szerintük jelentősége a művészetben annak, hogy most élnek az első generációk, amelyek már biztosak lehetnek abban, hogy az a bizonyos „öröklét”, amely számára évszázadok óta alkotnak a művészek, nem reális? Milyen filozófiai, morális, esztétikai következménye lehet egy ilyen felismerésnek? Zavart csönd volt a reakció. Ahogyan – jó esetben – zavart csönd szokott követni minden olyan kérdésfelvetést, amelyre a válaszadás feltételezi az emberi életnél – jó esetben beleértve ebbe a családot is, nagyjából az unokákig – nagyobb léptékű gondolkozni tudást. (Rosszabb esetben agresszív elutasításban részesül minden, a belátható jelent zavaró, annak hedonisztikus élvezetét nehezítő felvetés.)

Pedig az ismert történelem kezdetekor vallott elképzelést – amely szerint elég a kinyilatkoztatott isteni elvek szerint élni – már elég régen felváltotta az igény, hogy meg kell ismernünk a világot, amelyben élünk, mert ez vezet a megértéséhez, és a helyes irány megtalálásához. Ehhez az emberiség két utat épített: a tudományt és a művészetet. Bár valószínűleg mindig is volt kölcsönhatás a két terület között, a zeneművészet kitüntetett helyet kapott Martianus Capella 5. században felállított rendszerében, a híres hét szabad művészetben (De nuptiis Philologiae, cum Mercurii, et de septem artibus liberalibus novem, libri IX – Kilenc könyv Mercurius és Philologia házasságáról és a hét szabad művészetről) (Wikipédia, é. n.). Az ebben szereplő hat másik „művészet” ma tudománynak számít, ami jelzi, hogy a zenét is a mai értelemben vett tudomány egyik alfajának tekintették.

Fontosnak gondolom, hogy a zenei hang paraméterei megfeleltethetők a működő világegyetem hasonló paramétereinek. A kozmoszban minden mozgásban van, a különböző sebességek ritmusokat alkotnak, az anyag változásai hallható hangokat keltenek, amelyeknek frekvenciájuk van, és különböző intenzitásuk, azaz dinamikájuk. Nyilván a különböző anyagformák keltette hangok spektruma is sokféle, hangszínük megkülönböztethető. S végül – de nem utolsósorban – a világegyetem „élete” az időben zajlik, csakúgy, mint egy zenemű. Ezért gondolom a zenét talán valamennyi művészet közül a legalkalmasabbnak arra, hogy a maga sajátos eszközrendszerével a létező világot modellezni legyen képes, és a tudomány racionális válaszkeresését a maga szimbolikus megközelítésmódjával kiegészítse.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni a tudományos és művészi produktumok értékelhetőségének, esetleg egyenesen mérhetőségének kérdését. Mindkettővel kapcsolatban időről időre felmerül az ’igazság’ fogalma, s azonnal nyilvánvaló, hogy ez a tudomány és a művészet vonatkozásában nagyon mást jelent. Tovább bonyolítja a dolgot, ha ehhez hozzávesszük a ’minőség’ fogalmát is. Sem annak meghatározására, mi a tudományos igazság, sem annak eldöntésére, releváns-e a tudományban a ’minőség’ fogalmát alkalmazni, nem vagyok hivatott. A zeneművészetre nézve – legyen szó akár alkotó-, akár előadó-művészetről – ’igazság’ helyett szívesebben használnám az ’érvényesség’ fogalmát. Számomra nyilvánvaló, hogy akár egy zenemű, akár egy interpretáció esetében megállapítható, hogy annak a földi idő és a földrajzi hely egy adott pontján van-e érvényessége. Ha a válasz igen, további megkülönböztetés lehetséges a minőség tekintetében. Ez azonban azt jelenti, hogy a zeneművészet esetében folytonos változásról igen, hagyományos értelemben vett fejlődésről viszont nem helyes beszélni. Talán a tudományban – a „tudományos igazság” relativitására vonatkozó számos, ismert közhelyet itt most mellőzve – inkább beszélhetünk fejlődésről, egy feltételezett, végső igazság elérését megcélzó folyamatról. Azonban adott korban keletkezett művészi alkotások esetében a korban elfogadott – tehát akkor érvényes! – tudományos ismeretek inspirációjáról gondolkodhatunk.

Sándor László a 14. század egyik legnagyobb zeneszerzője, a németalföldi Guillaume Du Fay ún. „izoritmikus motettái” segítségével nyújt betekintést abba a korba, amikor művészet és tudomány még nem vált teljesen szét, és mindkettő az európai keresztény gondolkodáshoz való viszonyát tekintette elsődlegesnek.

Szigetvári Andrea, Baráth Bálint és Szőcs Márton a zene és a tudomány mai kapcsolatával foglalkoznak írásaikban. A II. világháború után elindult, valóban forradalminak tekinthető, a művészetet sok szempontból megújító események közül talán az első legjelentősebb a párizsi IRCAM (Institut de recherche et coordination acoustique/musique) létrejötte volt, ahol a zenei hang és az akusztika koncentrált és rendszeres tudományos vizsgálata elindult. Ennek köszönhetően ma már lényegesen pontosabb és egzaktabb módon tudjuk megközelíteni a zenei paramétereket, közöttük a hangszín fogalmát, amely Szigetvári Andrea írásának középpontjában áll.

Baráth Bálint a fraktálalakzatok zenei kapcsolódási lehetőségeivel foglalkozik. Arra a kérdésre, melyik tudományos felfedezés tette a legnagyobb és legszélesebb körű hatást az új zenére, teljes bizonyossággal a fraktálgeometria a válasz. Azonban, míg sok zeneszerző a vokális és hangszeres zene strukturális és formai megoldásaira talált benne inspirációt – az új magyar zenében különösen Ligeti Györgyöt foglalkoztatta a fraktálelmélet –, addig Baráth a számítógépes zenében veszi sorra a lehetséges innovációkat eredményező kapcsolódási pontokat.

Szőcs Márton – mintegy a többi tanulmány ellenpontjaként – éppen arra figyelmeztet, hogy a tudományos eredmények mechanikus, átgondolatlan átemelése a zenébe értelmetlen, művészietlen, sokszor egyszerűen unalmas zenei megoldásokat eredményezhet. Talán az ő írása sarkallja majd az olvasót leginkább arra, hogy elgondolkodjon a tudomány és a művészet közlésmódjainak sajátosságain, egyediségein s így különbözőségein.

Különösen érdekes, amikor konkrét zeneművek kerülnek ilyen írások fókuszába. Ez lehetőséget teremt arra, hogy mintegy mintavétellel lehessen követni, milyen szerepet játszottak tudományos inspirációk egy-egy zenemű megszületésekor. Csapó Gyula – miután az első részben bemutatja azokat a gondolati alapvetéseit, amelyeket zeneszerzőként tudomány és zenealkotás kapcsolódásairól fontosnak tart – írásának második részében saját kompozíciói ilyen összefüggéseivel ismertet meg bennünket.

Vajda Gergely – az alabamai Huntsville-i Szimfonikus Zenekar karmestere és művészeti vezetője – a zenekari műsorpolitika részének tekinti a megszokottól eltérő művek közönség elé vitelét is. Minden bizonnyal ilyen a Zenegén, amelyben Vajda a városban működő, világhírű biotechnológiai intézet – a HudsonAlpha – elnöke és tudományos vezetője, Dr. Richard M. Myers tudományos ismeretterjesztő szövegét tette meg kompozíciója alapjául.

Az írások szerzői közül Csapó Gyula, Szigetvári Andrea és Vajda Gergely a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia zeneszerzői osztályának tagjai, Baráth Bálint és Szőcs Márton a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneszerző doktoranduszai, Sándor László a közelmúltban szerezte meg ugyanitt DLA-fokozatát. Úgy gondolom, írásaik segítenek megvilágítani, milyen sokféle módon értelmezhető a tudomány és a zeneművészet egymásra hatása. Egyúttal meggyőző bizonyítékait adják annak, hogy ez a kapcsolat lényegében szinte a kezdetek óta létezik, jelenleg is eleven, és minden bizonnyal tartós is marad.