válaszok: szex, pszichiátria

Dr. Vizi János szexológus, pszichiáter válaszol

Kimúlt a szexuális vágyam ebben a kapcsolatban
25 éves lány vagyok, a párom 39 éves. Teljesen egészséges, sportos férfi. 3 éve vagyunk együtt, nekem ő az első komoly kapcsolatom s már nagyon vágytam rá, hogy végre kibontakozhassam szexuálisan. Nem ő volt az első az életemben, ő előtte két - három komolytalan kapcsolatom volt, de igazán nem is lehet annak nevezni. Teljesen fel voltam villanyozva, eleinte - az első egy - másfél évben nem volt semmi baj. Aztán jött az a korszak, amikor szinte csak én közeledtem de gyakran voltam visszautasítva. Nem beszéltem egyből, hallgattam 1-2 hónapig, majd elbeszélgettünk. Első válasza az volt, hogy ő ilyen és az érzelmek fontosabbak a szex-nél... Próbáltam ezt így elfogadni, de nem sikerült. Még vagy háromszor feldobtam a témát, s már kezdtem magam szégyellni... ritkán voltunk együtt volt, hogy 1 hónapban, ha háromszor. Mire felfogta, s megértette, s elfogadta, hogy igazam lehet, akkor kezdte szépen kifejteni, hogy ő nem is volt ilyen azelőtt (biztos vagyok benne, hogy az előző 10 évig tartó kapcsolata az oka : egy nő akinek sajnos rossz gyerekkori élménye volt, méghozzá az apjának köszönhetően). Szóval megértettem, hogy ő ezt akkor így elfogadta de annyira, hogy szinte már nem is volt önmaga. Akaratlanul de velem szúrt ki. Aztán az óvszer probléma. Sokáig azt használtunk, mert én féltem a tabletta szedésének hátulütőitől. Egyszer mégis rászántam magam, tudta jól... de aztán hamar abba is hagytam (nem reagált rá). Tehát fogalmam nem volt róla, hogy őt ez annyira zavarja. Másik dolog - ami abszolút az én hibám - a hangulatingadozásaim (nagyon honvágyas voltam, hisz 1500 km-rel messzebb voltam a családomtól; munka nuku; emberi kapcsolatok nehezen alakultak). Mesélte - ezt is utólag- , hogy gyakran úgy ért haza, hogy "na most..." de meglátott szomorúan s elment a kedve. Megértem! De miért nem beszélt erről időben? Meg persze a természetes fáradság is benne volt a pakliban, hisz munka + a rendszeres sport. Aztán nagy buzgóan elkezdtem szedni a fogamzásgátló tablettát annak reményében, hogy na így majd változhatnak a dolgok, s ő is úgy ált hozzá, hogy fontosabb szerepet fog foglalni az életében a légyottjaink... de valahogy befulladt ez is. S képzelje el Doktor Úr , egy nap eljutottam arra a szintre, hogy már én nem akartam s nem is tudtam közeledni felé, vagy reagálni az ő közeledésére (pont mikor ő kezdett "felengedni"). Nagyon rosszul éltem meg ezt az egészet. Nem kívántam többet se vele se mással... még csak a gondolatban sem (pedig elég fantáziálós típus voltam). Azelőtt sem volt erős a nő-tudatom, hát ezek után abszolút nem találtam magamban a nőt, aki lehet kívánatos, s aki tesz is azért hogy kívánatos legyen (teljesen hétköznapi apró dolgokkal). Bevallom érzelmileg is kihűlt a láng részemről. Tudom magamról, hogy nagyon érzékeny típus vagyok s érzelmes is, többet gondolkozom a szívemmel, mint az eszemmel (nagy hiba). Ez sem jó. Páromról annyit talán jó ha tud, hogy kemény gyerekkora volt, szülők elváltak, anyuka ott volt de csak képletesen, nehezen nőtt fel de mégis mindene meg van az életben ami kell s csak magának köszönheti. Ilyen rossz élmények ellenére egy nagyon erős karakterű, barátságos, normális, szeretetteljes férfi, aki e mellett megőrizte a gyermeki vidám-bohóckodós oldalát, s aki hihetetlenül pozitív gondolkodású... s aki nagyon-nagyon szeret engem. Ezt a fajta önzetlen szerelmet, szeretetet, ragaszkodást nem tudom, hogy megkapnám-e még egyszer az életemben valakitől. Már fogalmam nincs mi a szerelem. Kapcsolatunk alatt többször megfordult a fejemben a szakítás gondolata, de vagy nem mertem, vagy mindig találtam egy kapaszkodót amivel úgy gondoltam új "pontokra" helyezhetjük a kapcsolatunk s hogy igenis működnie kell! A legeslegvégén még én ajánlottam neki, hogy menjünk el szexológushoz együtt, mert fontos lenne neki s nekem is. Képzelje, szégyenlős volt együtt léteink 80%-ban ... mosolygott az én "felindultságomon"... nem tudta kezelni a helyzetet s minden mozdulatában érezni lehetett azt a "görcsösséget"... s ez nehezen izzított be...volt úgy többször is hogy sírtam az aktus végén, mert valahogy úgy éreztem nem volt teljes a dolog, hogy nem figyel oda eléggé sem magára, de rám sem.... olyan visszafogott tűz volt... számomra nem elég kifejező (tekintet... stb), mintha azt is próbálta volna "eltitkolni", hogy kíván. Aztán nem mentünk semerre, mert dühös voltam rá s az dübörgött bennem, hogy "25 évesen szexológushoz menjek" S most haza jöttem, ő otthon maradt. Még mindig nagyon szerelmes belém én meg teljesen el vagyok veszve. Sokszor arra gondolok, hogy ha 3 éves kapcsolatban ilyen probléma jelentkezik, jobb nem folytatni... de valahol nincs kedvem egy ilyen férfit, őt elveszíteni... de a döntést érzelmi szinten kell, hogy meghozzam.
Dr. Vizi János