válaszok: szex, pszichiátria

Tisztel Doktor úr,

22 éves lány vagyok, másfél éve boldog párkapcsolatom van. Mivel egyetemre járunk, messze egymástól, havonta 1-2x találkozunk hétvégéken egyikünk vagy másikunk családjánál (mert otthonunk is 100km-re van egymástól).
Egy éve élünk nemi életet, de még mindig problémáim vannak. Nehezen engedem el magam, mindig azon jár az agyam, jól csinálom-e, amit csinálok. Sok helyzetben görcsössé válok... szinte mindennel problémám akad.
Hogy világos legyek: ha a párom orálisan kényeztet, vagy én izgatom őt szájjal, vagy ha hangosabban élvezem a szexet, másnap mindig szégyenérzetem van miatta. Nem is a párom elott, hanem elsősorban saját magam előtt.
Családomban sosem hallottam olyat, hogy az efféle dolgok mocskosak lennének és "egy rendes lány ilyet nem csinál!" – pedig én pont ezt szoktam érezni... Interneten is sokat olvastam a témáról, itt sem találkoztam olyan felfogással, mint az enyém, hanem épp az ellenkezőjével: hogy ez mind jó és kell.

Nagyon zavar, hogy nem tudom elengedni magam, nem tudok szexisen viselkedni, nem tudok csábító, kezdeményező lenni, nem merem megmondani, mi a jó nekem, és mit szeretnék még, mert mindezért nagyon szégyenkezem.
(Különben a mindennapi életben elég visszahúzódó vagyok, kevés az önbizalmam, nehezen kommunikálok az emberekkel.)

Pár alkalommal a barátom megmondta, mi az, amit ő élvez, mit hogyan csináljak. Ez viszont engem szinte teljesen leblokkol, és megcsinálom ugyan (nem is lenne vele semmi gondom, mert nagyon szeretem), de rosszul éreztem magam közben, szinte gépiesen csinálom, mert ezután még jobban félek attól, jól csinálom-e, mit rontok el, hogyan lehetne másképp – és ez teljesen visszafog, hiszen így nem tudom elengedni magam, csak kattog az agyam egész idő alatt.
Nagyon félek attól, hogy egy idő után a barátom beleun abba, hogy sosem kapja meg tőlem azt, amire egy férfinek szuüksége van: hogy érezze, hogy kívánom, és nem csak akkor szexelünk, ha neki eszébe jut (mert ha én meg is kívánom, nem merem megmondani, mert – elnézést a kifejezésért – ezt "kur.ás" megnyilvánulásnak érezném). És nem szeretném, ha saját hibájának tudná be azt, hogy nem jutok el az orgazmusig.
Egyikünk sem tudja, mit kellene tennem, tennünk, hogy végre jól működjön az egész. Nem tudjuk rendesen megbeszélni, mert nem igazán merek beszélni errol a témáról, holott a barátom nyitott és próbálna segíteni.

Talán hozzátartozik a teljes képhez, hogy első párkapcsolatom 19 évesen volt és 4 hónapig tartott. A fiú 10 évvel idősebb volt, és 3 hét ismeretség után kissé erőszakos közeledéssel vette el a szüzességem, majd hónapokon keresztül csak azért volt velem, idézem: "hogy legyen egy jó csaja, akit dughat". Ezt csak a szakításkor mondta el, és én is csak akkor fogtam fel, mert addig, mintha álomvilágban éltem volna... Hetente egy alkalommal lefeküdtünk – és ebbe csak a vaginális szex tartozott, mindenféle előjáték nélkul – aztán kicsit beszélgettünk, majd ment mindenki a maga útjára... Minden téren fájdalmas volt számomra ez a kapcsolat, de az a pár óra, míg együtt voltunk, az én akkori rószaszín felhővel borított szememben csodálatos volt.
Aztán jött a nagy kiábrándulás és szégyenérzet – főleg saját magam előtt – hogy mit csináltam? és miért csináltam? és miért nem vettem észre, hogy csak erre kellek neki?...

Köszönöm, hogy foglalkozik a kérdésemmel.
Szép napot kívánok!