Navigáció
Poll
Tartalom megosztás
Azt hihetnénk, hogy egy ilyen rettenetes kór felszámolása minden országnak egyként érdekében állt, ám az ENSZ csupán 1966-ban adta áldását egy olyan tízéves programra, mely a fekete himlő végleges felszámolását vette célba. A hatvanas évek közepén a fekete himlővel még évente 12-15 millió ember fertőződött meg, a halálos áldozatok száma pedig kétmillió körül járt.
-------------------------------------a cikk lentebb folytatódik------------------------------------------ 
Legyen lapos a hasa!
A legtöbb ember a hasára hízik, és gyakran egy sikeres fogyókúra után sem tűnnek el a hasi zsírpárnák, az úszógumik.
Itt egy jó kis haslaposító koktél! Megnézem >>
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az amerikai dr. Donald Henderson vezetésével felállított himlőellenes akciócsapatot mintegy félszáz állandó és átlagosan 600 alkalmi orvos alkotta. Ez utóbbi szakemberek zömmel a fertőzött országok orvosai közül kerültek ki. Sokban hozzájárult a sikerhez, hogy az akció előtti években a világtól politikai okokból elzárkózó országok éppen ebben az időszakban váltak kissé nyitottabbakká, így az orvoscsoportoknak sikerült olyan hagyományosan zárt országok határai mögött is legyőzni a kórt, mint például Irán vagy Afganisztán, ahol egy ilyen kiterjedt egészségügyi kampány ma elképzelhetetlen lenne.
Háborúk, zavargások nehezítették a szakemberek munkáját, nyílt színi és zárt ajtók mögött lezajló diplomáciai tárgyalások sokasága kellett ahhoz, hogy egyáltalán hinni lehessen a terv sikerében. A kampánynak az orvosok részéről is voltak áldozatai: az egyiküket bennszülött nyila sértette halálra, másikuknak baltával hasították szét a tejét, s volt, akit elraboltak. Az orvosok elszántságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy az elrabolt brazil orvos, amikor később visszanyerte szabadságát, addig nem volt hajlandó elhagyni a felkelők táborát, amíg mind egy szálig be nem oltotta a harcosokat.
A betegséget lépésről lépésre szorították vissza, a vírus legtovább Indiában és Pakisztánban tartotta magát. Már-már sikerült volna 1971-re Pakisztánt himlőmentessé nyilvánítani, amikor közbeszólt a polgárháború, melynek során Kelet-Pakisztán Banglades néven új államot hozott létre. Az eredmény 10 millió menekült s a táborokban újra felütötte fejét a fekete himlő. Az orvosok azonban már késve érkeztek a helyszínre, az indiai hatóságok a menekülteket (s köztük a vírushordozókat) visszaküldték Bangladesbe, ahol mindenki ment, amerre látott. A járvány újra terjedni kezdett: csak magában a fővárosban, Dakkában naponta közel ezer új esetet regisztráltak.
A szakemberek tudták, hogy csak akkor képesek megállítani a vírus terjedését, ha a népesség bizonyos hányada már védettséget élvez, ám egy 75 milliós, szinte középkori infrastruktúrával ellátott ország lakosságának még oly kis hányadát is beoltani embert próbáló feladat volt. Egész orvoshadsereg széledt szét az országban, szinte nem volt olyan forgalmi csomópont, ahol ne díszelgett volna a WHO plakátja, rajta egy himlős ember és a felirat "Látott valahol ilyen beteget?".
Valóságos hajtóvadászat indult a betegek felkutatására, alig 10 nap alatt a több mint 10 000 segítővel dolgozó ENSZ alakulat a vírusfertőzött terület mintegy 12 milliós lakosságának majd 90%-át kereste fel. 1974 októberében már csak karnyújtásnyira látszott a siker, amikor a Brahmaputra folyó áradását követően megint éhínség és járványok ütötték fel a fejüket. A helyzet ismét a fővárosban volt a legkomolyabb. Dakkába naponta közel negyedmillió ember járt be, ideális körülményeket biztosítva ezzel a vírus terjedésének. A kórokozónak a "városfejlesztési politika" is besegített, a leginkább veszélyeztetett városszéli nyomornegyedet szépészeti okokra hivatkozva egyik napról a másikra lebuldózereztette, melynek lakói és vírusai így kénytelen-kelletlen ismét szétszóródtak.
1975 közepén azonban a himlő elleni küzdelemben már ismét nyerésre állt az orvoscsoport, akiknek sokat segített egy új rendelet is, amelyben börtönnel fenyegették az oltással szembeszegülőket. Az utolsó természetes módon fertőződött áldozatról már a győzelmi ünnepségen kaptak hírt a szakemberek: Rahima Banu hároméves kislány volt, és a Gangesz deltában élt egy szigeten. Tőle már senki nem kapta meg a kórokozót, s őt magát is sikerült megmenteni.
Bár a kis Rahima túlélte a betegséget, nem volt ilyen szerencséje a brit fotósnőnek, Janet Parkernek, akit a fekete himlő utolsó halálos áldozataként tartanak számon. A fotósnő ráadásul nem is helyszíni tudósító volt, nem is egészségügyi önkéntes, akik elvileg több veszélynek voltak kitéve. A nő a birminghami kórházi dolgozószobájában kapta meg a végzetes vírust, annak légkondicionálóján keresztül, mely megdöbbentő módon a víruslabor elszívójával volt összekötve.
Mai ismereteink szerint már csupán két helyen őrzik a himlővírust, az Egyesült Államokban és Oroszországban, az összes többi törzset elpusztították.
Évtizedeken át úgy tűnt, a harc kimenetele egyszer s mindenkorra eldőlt, ám a közelmúltban újra felvetődött a régen kihaltnak hitt vírusok újraéledésének lehetősége. Egyes tudósok szerint a globális felmelegedés azzal a veszéllyel is járhat, hogy a Föld leghidegebb pontjain a jégbe vagy fagyott talajba konzerválódott vírusok a meleg hatására "kiengednek", és a folyamatos párolgással a légkörbe kerülve eredeti lelőhelyüktől több ezer kilométerre is újra fertőzhetnek.
Ismert olyan eset is, amikor folyó mosott ki himlőáldozatok tömegsírjából több évszázados emberi csontokat. Bár az eddig talált kórokozók mind sérült, életképtelen egyedek voltak, a himlővírus ellenálló képessége hihetetlenül nagy. Az ilyen jégbe fagyott, eltűntnek vélt vírusok kutatására indult meg az év elején az Antarktisz virológiai kutatása, melynek jelentőségét különösen az ilyen veszélyes vírusok esetében nem lehet eléggé hangsúlyozni.
| Ossza meg: |
| Kövessen minket: |
|
