Navigáció
Poll
Tartalom megosztás
A BBC által idézett kutatásban az oxfordi egyetem tudósai kísérleti alanyok egy csoportjával negyedórán át kacagtató filmeket nézettek, egy másikkal pedig unalmas felvételeket, például golfozást. A mozizást követően tesztelve az alanyok fájdalomtűrő képességét a kutatók arra jutottak, hogy akik jól kiröhögték magukat, 10 százalékkal jobban tűrték a fájdalmat, mint az unatkozó csapat tagjai.
A tudósok rámutatnak arra, hogy csakis a mélyről jövő nevetésnek van fájdalomcsillapító hatása, a kuncogásnak, kacarászásnak nincs fiziológiai szerepe. Robin Dunbar professzor úgy sejti, hogy az ellenállhatatlan, már-már fájó röhögés a tüdők „kiürítése” révén – ami fájdalmat kelt – endorfinokat szabadít fel a szervezetben, ezek pedig tompítják a fájdalomérzetet.
Ami a humoros filmeket illeti, a különböző műfajok hatása eltérő volt. Az együgyűbb, csihi-puhis, tortahajigálós, ülepen rugdalós (úgynevezett slapstick) komédia szerepelt a legjobban, amelyhez Dunbar professzor ugyanakkor hozzásorolja a brit Mr. Beant is. Az intellektuálisabb monológhumor nem vált be. Jól röhögtették az alanyokat ugyanakkor a szituációs vígjátékok (sitcomok), például az amerikai Jóbarátok sorozat részletei.
A kutatók nem mérték közvetlenül az alanyok endorfinszintjének alakulását, mert ahhoz gerincvelő-csapolás kell, ehelyett fájdalomtűrésüket vizsgálták például azzal, hogy mennyi ideig bírnak fogni egy zacskó jeget. Minél tovább, annál több endorfin termelődött előtte a röhögéstől.
Dunbar célja az volt, hogy megfejtse a nevetés 2 millió évvel ezelőtti szerepét az emberiség kialakulásában, közösségkovácsoló hatását. Minden majom képes nevetni, de csak az ember tud olyan mélyről jövőn, hogy az endorfint szabadít fel. Dunbar szerint lehet, hogy 2 millió éve a mély kacagás révén alakulhattak ki 100 fős hordák az embereknél, míg a majomkolóniák maximális létszáma 50 körül volt.
| Ossza meg: |
| Kövessen minket: |
|
